Amikor mi nők elképzelünk valamit, hogy ezt most így csinálhatná a férjem, de nem csinálja, ezt most megtehetné, de nem teszi, ezt most mondhatná, de nem mondja... akkor hajlamosak vagyunk dühösnek, csalódottnak, sértődöttnek érezni magunkat. Pedig sajnos a fiakblól eléggé hiányzik az empátia és beleérzőképesség (tisztelet a kivételnek!) Nem tudják, nem akarják azon törni a fejüket, hogy vajon mire vágynánk igazán amikor rossz napunk van, mire, amikor kikészítettek minket a gyerekek, a munka, amikor kudarcokat vagy éppen sikereket akarunk feldolgozni, vagy bármi más.
Ha az ilyesmit elvárásként kezeljük, és mélyen hallgatunk arról, hogy mit is akarunk(hozzáteszem, hogy mi sem mindig tudjuk, hogy mikor tesz jót a párunk, mert sem ez sem az nem jó), akkor jó esélyünk van rá, hogy nem kapjuk meg a vágyott vígaszt, a segítő ölelést, vagy akár csak a meglepetés elmosogatást...
A címben nem véletlenül ezt a sorrendet választottam, hiszen az elvárásnak egy válfaja az utasítás, ami nem a lelki segítésekre, mint inkább a fizikai segítségre vonatkozik (lelki síkon nehéz elképzelni egy utasítást az ölelésre például). Itt már vesszük a bátorságot, és elmondjuk, hogy mit szeretnénk, de olyan formában, ami sajnos nem túl célravezető. A másik fél, akit utasítunk bizony kemény feladatként éli meg ezt a segítségnyújtást. És nem is lesz kedve nagyon megcsinálni...
Ezért nyúljunk a csodatevő kéréshez! Az alaphelyzet ugyanaz, kikészültünk egy nap után, szalad a lakás, a gyerek(ek) egész nap nyűgös, szükségünk van egy segítő társra. Ekkor kérjük meg párunkat, hogy segítsen! Pontosan mondjuk meg neki, hogy mit szeretnénk, ha megtenne, és hogy ezzel milyen sokat tudna segíteni nekünk. Így az "elesett" nőn segít az erős férfi, ami őt büszkeséggel tölti el, tehát mindenki kapott egy kis pluszt az alkalomtól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése